Fegyverek

 

 

Egy XIV. századi leírás ezt a felsorolást adja a fegyverekről:

Hosszú lándzsa

Kalapács

Hosszú íj

Csuklós bot

Rövidbot

Visszacsapó íj

Kard

Lánc

Bárd

Kampós bot

Tőr-balta

Csatabárd

Alabárd

Pajzs

Bot

Lándzsa

Gereblye

Villa

Egy másik felosztás szerint öt fegyver van, melyek a többi „tanítói”:

  1. Lándzsa
  2. Szablya
  3. Egyenes kard
  4. Bot
  5. Alabárd

 

A lándzsa ( quiang )


A hosszú fegyverek közül a lándzsa egy könnyen használható és hatékony fegyver. A hossza miatt alkalmas volt lovon ülve és lovas ellen is egyaránt. A lándzsa félelmetesen erős és szakértő kezekben igazán páratlan fegyver. Szúrása olyan, mint a kiröppenő nyílvessző, egyenes és villámgyors. Az első kéz - akár egy cső - megvezeti a nyelet, a hátsó - mint egy erős zár - biztosan markolja a végét. A megfelelő kezekben lévő lándzsa ellen sem kardnak, sem szablyának nincs esélye.
Mind az ősi, mind a mai szokások szerint a Kung-fu szint legegyszerűbb lemérése a lándzsaforgatáson keresztül történik. Miért? Mert csak magas felkészültségű gyakorló tudja ezt a fegyvert meggyőzően használni. A lándzsa, mint mérőműszer nagyszerűen jelzi a gyakorló erejének nagyságát és minőségét, így egy hozzáértő szem számára mindent elmond. Nem egyszerű feladat megjeleníteni az erőt a lándzsa utolsó harmadában és eljuttatni azt a hegyébe.
A lándzsa nem csak szúr, hanem vág is, rugalmas nyele segítségével pedig ütni lehet. Villámgyors, nagy erejű védekező és támadó manővereket tud végrehajtani. Számos Kung-fu rendszerben a pusztakezes erőgyakorlatokat előszeretettel helyettesítik/egészítik ki valamilyen nehéz hosszúfegyveres gyakorlattal. A statikus erőgyakorlatok csak az erőt fejlesztik; a harci képességeket nem igazán, vagy csak igen közvetett formában, szemben a fegyverforgatással, mely minden percben harci képességeket edz. Egy nehéz fegyver forgatása fizikailag kimerítő, erősíti az izmokat, inakat és az ízületeket egyaránt. Fejleszti az ügyességet, az egyensúlyérzéket és a nehéz fegyverrel való mozgáshoz szükséges koordinációt. De talán a legnagyobb előnye, hogy élvezetes és izgalmas. A gyakorlók szívesen foglalkoznak vele, hiszen rengeteg benne a kihívás, mégis könnyen telik vele az idő.

 

Szablya (tao)

A szablya (tao) és a kard (chien) a mandzsu hadsereg fontos fegyverévé vált. A szablyák mindkét változata, a rövid és a hosszú markolatú is ismert volt, jóllehet a formájában a Ming-kori típusokat őrző hosszú markolatú szablyák alkalmazása a lándzsához hasonlóan jelentős mértékben visszaszorult. A rövid szablyáknak három fő típusát különböztetik meg. A legközönségesebbet, a széles, hajlott pengéjű változatot a gyalogosok használták harc közben, markolatát két kézzel kellett fogni. Második fajtájával a palotaőröket látták el. Vékony acélpengéjük csak a legvégén volt hajlott, és gyakran vércsatornával készült. Tokban, derekukra erősítve viselték. A harmadik csoportba a császári, drága mívű szablyák tartoznak, amelyek formájukban semmiben sem különböznek az előzőtől, csak kivitelezésükben figyelhető meg eltérés. Ezeket a fegyvereket gazdag díszítéssel látták el, s drágakő berakással ékesítették markolatukat és tokjaikat.

 

Egyenes kard (chien)

Az egyik legrégebben használt fegyverfajta. Gyakoribb elnevezései:

Chien: kétélű hosszú kard.
Taj csi kard: rugalmasabb, hajlékonyabb pengével készült.
Wen chien: papi kard.
Női kard: lekerekített hegyű könnyebb változat gyakorlásra, önvédelemre vagy dísznek.
Wu chien: hadi változat, éles, hegyes, gondosan edzett.

A többi stílus saját nevén említi anélkül, hogy lényeges különbség lenne az alaptípushoz képest. Számtalan fajta kard létezik, amit kisebb-nagyobb változtatásokkal láttak el a hatékonyság növelése vagy speciális technikák alkalmazása céljából, de használatban nem tettek lényegi változtatásokat. Így létezik horgos, fűrészfogú, kígyónyelv formájú chien is. A kard markolatrészéhez gyakran erősítettek zsinórbojtot. Ez nem csak díszítő elemként szolgál, a kard forgatása közben zavarja az ellenfelet, s igen könnyen rá is csavarodik annak fegyverére, rövid időre blokkolva azt. Használat közben inkább csuklóból mozgatják a kardot íves, finom mozgásokkal. Csapásnál „csúsztatják” a pengét, minél nagyobb felülettel próbálnak vágni. Az egyik legelegánsabb fegyver, ezért a nők is előszeretettel használják.

 

Bot (kuen)

 

A bot a legismertebb és legáltalánosabban használt kézifegyver. Anyaga bármilyen fa lehet a bambusztól a nehéz keményfákig, az egészen rugalmastól a kemény, merev rúdig, sőt arra is volt példa, hogy vasból kovácsolták ki maguknak. Egy ilyen fegyverrel könnyűszerrel leüthették a csatában nemcsak a lovast, de még a lovat is. Nagyon sok híres mester, sőt némelyik császár is fő fegyverként használta a botot. Technikai változékonyságát leginkább a hossz- és fogásmód adja. Méretét többnyire használója testméretéhez szabták. A hétköznapi életben könnyű hozzáférhetősége és variációs nagysága máig a legnépszerűbb fegyverré teszi. A legenda szerint a Shaolin kolostorból menekült Chi Shin mestertől került a Wing Tsun rendszerbe a bottechnika (Wong Wah Bo és Leung Yee Tai kapcsolata során). A bot kezelése 7 (6 és fél) alaptechnikára épül, amelyeket a Shaolin bottechnika leegyszerűsítésével dolgoztak ki. A bot használatában ugyanazokat a koncepciókat követik, mint a pusztakezes harcban. Kerülik a látványos, nagy ívű mozdulatokat. Inkább a rövid, célratörő döféseket használják. Különleges edzésmódszer a tapadós bot amelynél a kézben lévő energiákat kell a botba vezetni és így követni az ellenfél fegyverének mozgását. A hosszúbot minden hosszú fegyver (pl.: lándzsa, háromágú szigony, stb) alapja. Aki tudja használni a hosszúbotot, annak nem okozhat gondot a többi hosszú fegyver használata sem!

 

Alabárd (da dao)

Neve szó szerint nagy szablyát jelent, időnként alabárdnak is nevezik. Mai formái főleg a Song-korban (960-1279) jelentek meg. Hamar népszerűvé vált, s még a hódító mandzsuk fegyvertárába is bekerült. Hossza és széles pengéje rendkívül erőteljes, nagy lendületű csapásokat tesz lehetővé. A különleges kialakítás, a tüskék, horgok alkalmazása speciális technikákat, kombinációkat eredményezett. Gyakran szúrni is lehetett vele, de alapvetően inkább a széles, nagy ívű csapások, a körkörös forgatások jellemzőek rá. A nyél végén gyakori az ellensúly, vagy a hegy alkalmazása, ami egyrészről kiegyensúlyozza a fegyvert használat közben, másrészt szintén támadni lehet vele. Léteztek akár 50-70 kg-os példányok is, ezek használata igen nagy jártasságot és testi erőt kívánt.